22.fejezet

~Andy~

-Nem igaz,hogy nincs itthon semmi rágcsád...-vetődött le mellém Jake,a kanapé végébe.

-Senki nem kért titeket,hogy mindig nálam csövezzetek.-vontam vállat és kortyoltam egyet a sörömből. Fáradtan döntöttem hátra a fejem ezt követően,s behunytam szemeim. Egész nap interjúkat adtunk a közelgő albumról,s utaztunk egyik városból a másikba. Utána két órán át stúdióztunk. Jelenleg hét óra,s Kim még mindig nem jött haza...nem akarok a "mindig aggodalmaskodó" barát lenni,de mostanában olyan zárkózott lett,aggaszt,hogy nem bízik bennem,nem osztja meg velem mi jár a fejében. Egyre többet hazudik,azt hiszi nem látom rajta. Pedig de,csak nem szólok érte,mivel nem akarok vele veszekedni,(mert az lenne a vége)így inkább csak várom,mikor nyílik meg előttem.

-De neked van a legnagyobb tévéd! Alap,hogy itt éljük le a fél életünket.

-Jakeből a próféta szólott!-nyúlt ki a fotelban Ash.

-Úgy úgy.-bólogatott bőszen CC is. Ha ezek összefognak...

-Jó,lényegtelen.-hagytam rájuk.-Jinxxel mi van?-hiányoltam gitárosunk bölcs szavait.

-Sammi-t viszi vacsorázni. Egy éves évfordulójuk van.-színlelt öklendezést Ash,majd betette a DVD-t és elnyúlt a puha szőnyegen. Tekintetünket egytől egyig a készülékre szegeztük,s fél óra múlva csak én kaptam fel a fejem a bejárati ajtó csapódására.

-Megjöttem.-jelentette ki halkan Kim. Fejemet a kanapé háttámlájára fektettem,úgy figyeltem minden egyes mozdulatát. Levetkőzte vékony dzsekijét,halványan elmosolyodott,s homlokon csókolt.-Szia Édes.

-Szia.-motyogtam arcát tanulmányozva. Nyúzott volt és fáradt,enyhén duzzadt szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek.-Milyen napod volt?

-Eltelt.-vont vállat.-Megyek átöltözök.-borzolta össze játékosan fekete fürtjeim.

-Megyek veled.-vigyorogtam,s megbabonázott társaim magukra hagytam. A szobájába érve hosszasan megcsókoltam,miközben egyik kezemmel a pólója alját és az alatta levő bőrét birizgáltam.-Tudod,segíthetek levetkőzni.-pislogtam rá ártatlanul.

Mielőtt megszólaltatott volna,apró csókokkal hintettem be a száját,s a nyakát. Vékony ujjait a hajamba fúrta,ezzel közelebb vonva magához. Belemosolyogtam az egyik nyakra puszijába,s gyengéden megszívtam a kulcscsontját borító érzékeny bőrét. Döbbenten figyelte elégedett vigyorom,de a reakciója őszintén meglepett. Szemében valami furcsa fény csillant fel,amelynek tanulmányozására nem maradt időm,oly hirtelen és keményen csapott le ajkaimra. Szinte csüngtünk egymáson,amikor is megpaskolva a fenekét jeleztem,hogy ugorjon. Ő így is tett,derekam köré fonta a lábait. Az ágya felé támolyogtam,csókunkat meg nem szakítva,majd lágyan rádöntöttem a bútor darabra. Elszakadtunk egy pillanatra egymástól,mialatt lekerült róla a felsője. Felegyenesedtem,ő pedig az ágyra állva csókolt meg újra.

-Ezt most szépen levesszük.-búgta a fülembe,s azzal a lendülettel a kezét becsúsztatta a pólóm alá. Nem tétlenkedett,villám sebességgel rángatta le rólam. Elégedetten bámulta az immáron fedetlen felső testem,apró ujjait végig futtatta a mellkasomon,s a hasamon,egészen a köldökömtől induló vékony szőrcsíkon át,ami a nadrágom pereménél ért véget.

-Megőrjítesz.-haraptam be a szám,nehogy itt és most neki essek. Bőre bársonyosan puha,hibátlan volt,haja kuszán omlott vállára. Mellein időzött el leginkább a szemem,amik a fekete csipkemelltartója rejtekéből hívogattak.

-Te is engem...-sóhajtott a hajába túrva,majd újabb csókok viharában levarázsoltuk egymásról a nadrágjainkat. Egy szál fehérneműben téptük egymás ajkait,csípőnk egymásnak nyomódott,ahogy egyre jobban forrósodott fel köztünk a levegő. Épp a bugyija szélével babráltam amikor is szemeit behunyva gyönyörű arca eltorzult a fájdalomtól. Mintha az egész testét görcsbe rántották volna,megfeszült,s remegni kezdett. Csukott pillái alól könnycseppek gördültek ki.

Aggódva ültettem az ölembe Kimót,aki sokadszori szólongatásomra sem reagált.

-Hé,nincs semmi baj,hallod? Itt vagyok veled,biztonságban vagy.-mondtam ki az eszembe jutó lehető legbiztatóbb szavakat,miközben a majdnem csupasz hátát simogattam.

~Kim~

Nem is tudom hogy gondoltam,hogy képes leszek legyőzni a hangot,ami a fejemben továbbra is,akárcsak egy sziréna sikította "Mocskos!". Azt hittem Andyvel végre képes leszek leküzdeni,elfelejteni a múltam,tovább lépni. Mikor bejöttem az ajtón,az életkedvem a nullával volt egyenlő. Pocsék napon voltam túl,az egykori megerőszakolóm zaklat,a munkahelyemen belém rúgnak,ráadásképp elvesztettem a legjobb barátomat,akit szinte jobban szerettem mint a tulajdon öcsém. Ennek ellenére Andy egyetlen mosolya beragyogta a szívem,s a csókjai mintha újra életet leheltek volna belém. Tudtam ezek után mosolyogni. Rá. Csókolt,becézgetett,én pedig csak egyre többet akartam,azt akartam,hogy az enyém legyen. Az én édes gyógyírem,feledésem. Mindennél jobban szeretem,de képtelen vagyok elhallgattatni a hangot a fejemben,melyre az egész testem reagál. Az emlék képek elárasztják az agyam,s leblokkolok. Elvesztem az uralmat magam fölött. Most itt ülök Andy ölében,aki kétségbeesetten próbál vigasztalni,pedig én csak attól érezném magam újra a testem birtoklójának,ha valamit rohadt gyorsan szétverhetnék. Utálom magam. Körmömet mélyen a tenyerembe vájtam,aminek nyomán kiserkent élénk vörös vérem.

-Sajnálom.-nyöszörögtem amint alább hagyott a remegésem.

-Jól vagy?-szorított egyre erősebben magához. Szíve zakatolt mellkasa börtönében.-Halálra rémítettél...

-Jobban...-motyogtam hozzá bújva.

Rövid idő múlva eltolt,s szembe fordított magával. Kezeit az állam alá csúsztatta,így kényszerítve,hogy kékségeibe nézzek.

-Kérlek. Most az egyszer,légy velem teljesen őszinte! Mondd el mi bánt...miért történik ez veled?-arcomon kínlódó grimasz terült el,az övén pedig szenvedő esdeklés.-Megőrülök,hogy nem tudom mi jár a fejedben,s hogy nem tudlak megóvni. Az istenért is,kibaszottul szeretlek,nem érted? Ez már nekem fáj amit magaddal csinálsz!

Hosszas önmagammal való vívódás után úgy döntöttem eljött az ideje,hogy elmondjam. Eljött az ideje,hogy véget érjen.

-É-én félek,hogy ezután másképp néznél rám. Undorodnál tőlem.-dadogtam a szemeit fürkészve.

-Ismerhetnél már annyira,hogy tudd,nekem te többet jelentesz annál,hogy valami hülyeség miatt eltaszítsalak magamtól...

-Én...én már. Szóval. Én már nem vagyok szűz.-nyekeregtem,s nem tudtam miképp mondjam el neki. A torkom kapart,szemeim könnyek égették. Megálltam egy nyelésnyi szünetre,mire közbe vágott.

-Hát csak ennyi a baj?-megkönnyebbülés suhant át művészi arcán. Némán megráztam a fejem,majd folytattam.

-Engem 17 évesen megerőszakoltak. Azóta nem voltam senkivel sem úgy. Képtelen vagyok rá. Mindig eszembe jut,miképp vették el a szüzességem,s az emlék képek addig ostromolnak,amíg tönkre nem tesznek teljesen.-döbbent arcába meredtem,s minden mindegy alapon a szemébe mondtam:-Egy selejt vagyok.

Észre sem vettem miképp gördült ki a szememből egy újabb könnycsepp,amit azonnal le is töröltem. Még nem sírhatok. Majd csak azután,amint csalódott arccal közli,hogy "Igen. Az vagy,sajnálom." és magamra hagy. Erősnek mutatkozva vártam az elkerülhetetlent,de Ő csak szorosan körül font karjaival és magához ölelt.

-Szeretlek Kimó.

Nem egészen erre számítottam.

-Nem undorodsz tőlem?-zokogtam a mellkasába,szívének ütemes dobbanásait hallgatva.

-Ha akarnék sem tudnék.-simogatta az oldalam.-Az érzéseim változatlanok,még mindig kurvára vonzó vagy,és őrülten beléd vagyok esve.-nyomott puszit a hajamba.-Ígérem elfeledtetem veled azt a barmot aki tönkre tett. Örökre.

Könnyeim továbbra is folytak,de szívemben már békesség honolt. Megtaláltam. Megtaláltam azt,aki feltétel nélkül szeret. Aki elfogad.

Félig meddig nevetve töröltem le a könnyeim,de újabbak buggyantak ki helyettük.

-Össze kéne szednem magam,ugye?-fúrtam a fejem a nyakhajlatába.

-Nem. Most csak sírj,ameddig jól esik.-súgta a fülembe,miközben az orrán át kiáramló meleg levegő a nyakamat csikizte.-Utána én összeszedlek.

Tudom,tudom. Sokat kellett várnotok az új részre,és nem állja,hogy ilyen kis 1174 szavas izével szúrom ki a szemetek,de azért remélem az események kárpótoltak titeket valamelyest. Köszönöm hogy olvastok,és kommenteltek. Már csak miattatok is megéri írni. Legközelebb ígérem bő lére eresztem. ;)

21.fejezet

~Kim~

A mobilom hangos koppanással ért földet a parkettán. Hátlapja levált,akkumulátora kihullott,s ha nem lett volna így is elég hangos,még ráadásképp az is nagyot csattant. Homályosan,könnyeimen át érzékeltem,hogy Andy mellettem épp ébredezik,s nem nagyon van elragadtatva a zajtól.

-Baj van?-morogta a szemét dörzsölgetve.

-Nincs.-szipogtam.-Nincs semmi.

Kék szemei lassan hozzászoktak a félhomályhoz,s immáron éberebben pásztázták az arcomat.

-Ne hazudj,kérlek.-tűrt egy hajtincset lágyan a fülem mögé,s ajkai határozottan formázták a szavakat.-Nekem ne.

-Én csak rosszat álmodtam.-sütöttem le dadogva a szemeim,és minden erőmmel azon voltam,hogy ne bőgjem el magam. Végül is,nem hazudtam. Akkorát...

-Megint?

-Még mindig.-adtam fel a gyatra próbálkozásom,melynek következtében elzokogtam magam.-Én...Én...-kezdtem,de kudarcba fulladt.

Andy nagyot sóhajtva szorosan magához vont,majd a hátam kezdte simogatni,ujjával köröket leírni rajta,hogy megnyugodjak.

-Elmondod mit álmodtál?-tolt el pár perc múlva,áthatóan a szemembe nézve.

El akarom neki mondani ezt az egészet. Az álmaimat,amelyek múltam egyre csak ismétlődő foszlányai,s a férfit aki megkeserítette az életem. El fogom neki mondani. De nem most,erre még nem állok készen...Félve megráztam a fejem,mire arcán mérhetetlen mennyiségű csalódás terült el,amitől a maró lelkiismeret furdalás lett rajtam úrrá. Mondanom kell valamit,amivel menthetem a helyzetet. Akármit.

-Egy visszatérő emlék.-motyogtam halkan.-De még nem szeretnék róla beszélni,egyelőre.

-Semmi gond,megértem.-súgta mikor újra hozzá bújtam.-Mindent a maga tempójában.

Hangja fáradtan és talán egy parányit még mindig csalódottan csengett. Gyűlöltem magam miatta. Amiért ezt teszem vele.

Aprót bólintva töröltem le patakzó könnyeim.

-Köszönöm.

-Semmiség. Most már viszont pihenj egy kicsit!-döntött hanyatt az ágyamon,s vékony plédemmel betakart. Lemászott az ágyamról,s az ajtó felé csoszogott.

-Maradj! Légyszíves.-szóltam utána. Andyvel ugyan már másfél hete együtt vagyunk,mindig megtartotta a két lépés távolságot,s nem erőszakolt rám semmit,amit nem akartam volna. Külön szobában éjszakáztunk,és az együtt fürdést is hanyagoljuk,nehogy átforduljon valami egészen másba,s mindezt miattam. Mert én arra kértem,ne siessünk el semmit. Szó sincs arról,hogy ne kívánnám,hisz minden csókjával újra és újra magába bolondít,de állandóan attól félek,hogy csalódást okozok neki,s a végén világossá válik számára a selejtségem...

-Biztos?

-Biztos.-húzódtam a matrac szélére,hogy kényelmesen mellém feküdhessen,amit meg is tett. Szembe fordult velem,én pedig feltűnés nélkül közelebb araszoltam hozzá,s magamhoz öleltem,mire ő fél kézzel végigsimított a combomon,s az oldalamon. Végül keze az enyémben talált nyughelyet,melynek következtében ujjaink összefonódtak. El sem hiszem,hogy ezt mondom,de Ő lett az a hőn áhított biztos pont az életemben.

Másnap nyúzottan ébredtem,ami nem meglepő,hisz nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Hiába voltam azon minden erőmmel,nem ment. Állandóan az a négy nyavalyás mondat járt a fejemben,s az a tény amit az üzenet megerősített. Az a féreg itt van a városban,és azt is tudja,hol találhat rám. Tudja hogy törjön újra össze,s nem éri be ennyivel. 

Gondterhelten sóhajtottam,majd magam mellé pillantottam,ahol Andy pihegett édesen,arcába lógó fekete tincseivel,kezemet szorongatva. Hihetetlen érzés töltött el a láttán,a biztonság és a szeretet tökéletes elegye. Szükségem van rá,ahogy neki is rám,valamilyen szinten. Szükségünk van egymásra.

Ujjait lágyan lefejtettem az enyémről,s apró puszit lehelve rá hagytam,hogy maga mellé hulljon a praclija. És indulhat egy újabb nap,azzal a reménnyel,hogy ez jobb lesz mint az előbbi. 

Álmosan,fekete farmerben és egy egyszerű sötétkék rövid ujjúban ülve az asztalnál kortyolgattam a reggeli kávém,melynek következtében egy fokkal emberibbnek éreztem magam. Hajam élettelenül,lófarokba kötve lógott a fejem tetején,mintha már ő is túl fáradt lenne az élethez. Miután megbirkóztam depresszív gondolataimmal,cipőmbe belebújva,táskámmal az oldalamon hagytam el a lakást. Mivel korábban keltem a megszokottnál,még a buszt is sikerült rohanás nélkül elkapni,s unott fejjel zötykölődni rajta. Az irodába érve sem lett jobb kedvem,köszönhetően Stephanie-nek,aki mint mindig,most is azon volt,hogy "bearanyozza a napom". 

-Néztél ma már tükörbe?-jegyezte meg gunyorosan,majd válaszomat meg sem várta,újabb kérdés hagyta el a száját.-Nem tört össze?

Beszólásán nagyot nevetve pacsizott le az egyik csatlósával,aki valószínű nem rég érkezhetett,mert még nem volt alkalmam találkozni vele.

-Te viszont mindig olyan gyönyörű vagy.-mondtam mézes-mázos hangon,majd kegyetlen mosolyra húztam a szám.-Mellesleg jó a hajad,elcsúsztál a tyúkszaron?

Legkevésbé sem finom visszavágásom halakra emlékeztető felháborodott tátogással díjazta,én pedig váll rándítva,a győztesek magabiztosságával haladtam tovább a folyosón. Lehetek akármilyen rossz kedvemben,akármennyire fáradt,nem hagyhatom,hogy átgázoljanak rajtam. Ezt már megtanultam.

Szokás szerint Oscart látogattam meg először,aki most beosztott az informatika terembe szerkeszteni,mondván ott jobban elkél a segítő kéz. Ily módon telt hát el a munka időm,amit egy ritka kínos ebédszünet követett. Eva tíz percen át nyaggatott,hogy mi a bajom,mire én mindannyiszor "Semmi."-vel feleltem. Greg végül rászólt,hogy hagyjon már békén,"Nem látja,hogy nem akarok róla beszélni?"erre egy újabb,véget nem érő veszekedés vette kezdetét köztük,amit én csendben hallgattam a rendkívül izgalmas szünetem végéig. Utána még 3 órán át a cikkeket formáztam és javítgattam,majd miután végeztem az adagommal,össze szedtem a cuccaim,és hazaindultam.
Volna.
Ha épp nem zuhan a nyakamba egy kiadós nyári zápor. Az eresz alatt állva,a borús eget kémlelve egy kellemes emlék kerített hatalmába,ami egyszerre mosolyogtatott meg és keserített el.

*Visszaemlékezés*
-Biztos,hogy nem lesz ebből baj?-aggodalmaskodtam.
-Dehogy,évek óta nem halászik már senki a tavon,és a vize is meglepően tiszta...Gyere már.-rántott a kezemen a 15 éves Kellin.
-De én nem akarok oda felmenni.-nyavalyogtam,mivel egyáltalán nem volt ínyemre egy mohával benőtt,korhadozó fűzfára felmászni,melynek ágai a kékes vizű tó fölé lógtak.
-Bízol bennem?-fordult meg,s nézett rám hatalmas zöld szemeivel.
-Nem.-röhögtem ki,mivel alig két hónapja ismertem,mióta elkezdődött a gimi...ennél azért több kell a bizalomhoz.-Mellesleg,ne érezd magad egyedinek,tudom hogy az Aladdin-ból idéztél.
-Lebuktam.-felelte faarccal,miközben egy macska gyorsaságával mászott fel az említett vaskosabb ágra.-Na,ne legyél beszari!-villantott nagyképű vigyort,amivel elérte a célját.
Az egóm és a büszkeségem arra sarkallt,hogy másszak utána,amit meg is tettem,azzal nem számolva,hogy elég szűkösen leszünk odafent. Óvatosan odakúsztam mögé,s a vállán megtámasztva az állam pillantottam előre. Az elénk táruló kilátás lenyűgöző volt. A lemenő nap gyenge,sárgás sugarai szinte siklottak a tó tükörsima felületén. Az égen megannyi bárányfelhő sorakozott,enyhén szürkés árnyalatban. Olyannyira belefeledkeztünk a látványba,hogy észre sem vettük a másik irányból érkező,felettünk tornyosuló viharfelhőket. Hirtelen egy esőcsepp koppant a homlokomon,s csúszott le az orrom hegyéig,melyet számtalan másik is követett rövidesen.
-Kimi,szerintem ideje lemászni.-törte meg a csendet Kellin.
-Egyetértek. De hogy?-értetlenkedtem az alattam lévő instabil ágat fixírozva. Csoda hogy eddig elbírt minket.
-Úgy ahogy feljöttél? A lábaiddal és a kezeiddel?
-Köszönöm,erre magamtól nem jöttem volna rá!-gúnyolódtam,majd nekiláttam a megfordulás hadműveletnek. Mire végre sikerült a faág a nemes hőstettem egy nyugtalanító reccsenéssel nyugtázta.
-Szerintem most szarban vagyunk.-fagytam meg,annyira,hogy még levegőt is elfelejtettem venni.
-Nem kicsiben.-nyelt egy nagyot Kellin a mélybe pillantva. Mozdult egy aprót,mire az ág megelégelve a rajta levő terhet leszakadt. Egy-egy apró,rövid kiáltás hagyta el a szánk,s a vízbe zuhantunk. A langyos víz békésen ölelt minket körül,mindaddig amíg lihegve,s prüszkölve a felszínre nem törtünk.
-Most mondjam,hogy megmondtam?
-Nem érzem szükségét.-morogta bosszúsan,majd csurom vizes kapucniját a fejére csapta.-Most pedig,ha lennél szíves,kapkodd a csülkeid,nem akarok megázni.-gázolt előre a mellkasáig érő vízben,karba öltött kézzel,s én nevetve követtem.

*Jelen*
Hiányzik,és pokolian rossz érzés az,hogy valamilyen furcsa oknál fogva haragszik rám. Ki kell békülnünk... Miközben azon agyaltam,miképp vonhatnám finoman kérdőre Kellint,az esővel mit sem törődve indultam meg a stúdió irányába. Mivel ma szerda van,elvileg 1-4-ig ők próbálnak. Ha sietek,még elkaphatom őket.
A portán intettem a mogorva biztonságinak,aki egy morgással jutalmazott,s haladtam is tovább a srácok szobája felé,ahol még 10percig lazsálniuk kéne. Reményeim,hogy ott találom őket,hiábavalóak voltak. Percekig álltam a nyitott ajtóban,s néztem az üres szobát,amikor is egy kéz nehezedett a vállamra. Rémülten fordultam meg,és hátráltam egy lépést.
-Semmi baj,kislány,csak én vagyok...-tette fel megadóan kezeit Gabe,az SWS dobosa.-Nem akartalak megijeszteni.
-Semmi gond.-fújtam ki magam.-Nem tudod merre vannak a többiek?
-Justint épp veszik,Jack és Nick segítenek a hangosítóknak,Kellin pedig lelépett pakolni,mivel közülünk csak Ő az egyetlen aki mindent az utolsó pillanatra hagy.-forgatta a szemeit.-Gondolom miatta jöttél.
Bólintottam.
-Valószínű otthon van,vagy ha nem,alapos seggberúgásra számíthat...holnap egy három hónapos turnéra indulunk,s erre Ő benyögi,hogy még egy kurva fogkefét nem rakott be a bőröndjébe! Hihetetlen ez a gyerek.
-Turnéra?-kerekedett el a szemem,s a gyomrom görcsbe rándult. Nem szólt volna róla...
-Aha.-vigyorgott büszkén.-Nem mondta Kellin?
-Nem.-feleltem,mire széles mosolyát egy keserűbb váltotta fel.
-Mint mondtam,mindent az utolsó pillanatra hagy.-nevetett kínosan.-Azért ha látod,mondd meg neki kérlek,a busz 6-kor indul,akár rajta lesz,akár nem.
-Rendben. Megmondom.-és még lesz hozzá egy jópár keresetlen szavam...



A bennem munkálkodó indulatoknak hála,szélsebesen szeltem a Kellin lakása felé útba eső utcákat,s percek alatt oda értem. Egy kicsit kifújtam magam a lépcső sorok tetején,majd a legbarátságtalanabb arckifejezésemmel kopogtam be az ajtaján.
-Pillanat,megyek!-hallatszott a fa lap mögül,s csörgések-csattogások kíséretében tépte fel az ajtaját. Az arckifejezéséről ítélve nem számított rám,látszott rajta,nem örül nekem. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Szó nélkül viharzottam be mellette,s miután megfordult,szinte rávetettem magam.
-Neked meg mégis,de úgy őszintén,mi a fasz bajod van?!-akadtam ki teljesen.-Elmész három hónapra,s még csak nem is szólsz róla? Mióta nem vagyunk barátok? Legjobb barátok?-szemem szinte szikrát szórt.
Fejét lehajtotta,a padlót bámulta. Nem felelt.
-Válaszolj!-kértem a sírás határán. Hogy jutottunk ide?
-El akartam mondani...-felelte halkan.
-Mégis mikor? Amikor már úton vagy New Yorkba?
-Igen.-válasza meglepett,de nem ért váratlanul.-Nem akartam tőled elköszönni. Újra.
-De miért?
-Mert rohadt nehéz,hát nem érted?!-csattant fel hirtelen amit nem tudtam hová tenni.-Valahányszor csak elbúcsúzom tőled,nem tudok a tükörbe nézni,mert csak egy kibaszott gyáva senki néz rám vissza!
-Ezt hogy érted?-kérdeztem bátortalanul. Nem értem mi a baja...
-Hagyjuk.-nevetett fel hitetlen mosollyal és végtelen elkeseredettséggel az arcán.-Szerintem jobb lenne,ha mennél. Még a végen Biersack hiányolni kezd....-szavai csöpögtek a gúnytól.
-Nem,addig nem megyek el,amíg ki nem békültünk,és meg nem beszéltük mitől lettél ekkora nagy seggfej!-makacsan és szenvtelenül néztem zöld íriszeibe.-Andyvel van bajod? Ártott Ő neked valaha?
-Úgyse értenéd.-morogta és épp azon volt,hogy kikerül és otthagy. Ez sikerült is volna neki,ha nem kapom el az utolsó pillanatban a kezét.
-Hallgatlak.-jelentettem ki határozottan. Mire észbe kaptam,Kellin kezei már a vállaim nyomták a falnak,amelynek a hátam is kemény csattanással ért hozzá.
-Szóval ennyire tudni akarod mi bajom van?-szemei ijesztő közelségből villogtak felém. Megijesztett. Ez nem az a Kellin akit én hat éve ismerek...aki a legjobb barátom. Bizonytalanul bólintottam.-Meg fog bántani,s ha a vállamon szeretnél sírni,mint évekkel ezelőtt,nem tudok neked vigaszt nyújtani. Nem akarok. Észre vetted már valaha,milyen önző is vagy?-nemlegesen,döbbenten ráztam a fejem. Most már végképp nem értem Őt. Hamisan felnevetett.-Hát persze hogy nem.-a szemeiben csillogó düh helyét csalódottság vette át.-Fáj téged összetörve látni. Fáj,hogy gyönyörű arcodat könnyek áztatják,s fáj,hogy ez ellen én már nem tehetek semmit. De tudod mi fájt a barátságunk során a legeslegjobban?
Ismét megráztam a fejem.
-Az,hogy ezt soha nem tehettem meg.-hajolt közelebb,s gyengített az erőn,mellyel a falhoz nyomott. Egyik kezével átfonta a derekam,a másikat pedig a hajamba vezette szája vészesen közelített az enyémhez,de már nem tudtam közbelépni. Teljesen leblokkoltam.-Szeretlek.-mondta,majd ajkait puhán az enyéimre tapasztotta,s lágyan mozgatni kezdte. Jól csókolt,bevallom akár még élveztem is volna,ha én éppenséggel nem lennék menthetetlenül belezúgva Andybe,és Kellin épp nem a legjobb barátom lett volna. Lefagyva álltam,s hagytam magam,miközben nem is tudom mi ölt meg belülről hamarabb. A lelkiismeret furdalás,vagy az,hogy most vesztettem el az egykori legjobb barátomat. A bizalmasomat. A csók vége szakadtával elhajolt,s hüvelyk ujjával letörölte a magányosan,némán legördülő egyetlen egy könnycseppem,aki volt elég bátor ahhoz,hogy egy végeláthatatlan lavinát indítson el bennem.
-Mindent tönkre tettél...-suttogtam magam elé,elég hangosan,hogy hallja.
-Tudom Kimi.-simított végig utoljára az arcomon,s elengedett.-Tudom...